A tanult tehetetlenség állapota

„Érzem, tudom, hogy ez így nem jó, de képtelen vagyok lépni.” “Tudom, mit kéne tennem, hogy jobban működjek, mégsem teszem. Képtelen vagyok rá! Nem értem, miért.”

Ismerős gondolatok? Honnan jönnek? Hol romlottunk el?

A tanult tehetetlenség az a mentális állapot, amely során az egyén sorozatos kondicionálás hatására (egymást követő negatív ingerek hatására) megtanulja elfogadni, és elviselni a kellemetlen helyzetét. Még akkor is kényszeresen passzív marad, ha tudja, hogy a negatív hatások elkerülhetőek lennének, sokszor azt is tudja, hogyan tudná lekerülni a kellemetlen helyzetet, mégis képtelen cselekedni.

A legtöbb esetben észrevétlenül kerülünk ebbe az állapotba.

Sohasem szándékosan kondicionáljuk tanult tehetetlenségbe a gyermekünket.

Egyszerűen csak meg akarunk felelni a társadalmi nyomásnak / belső elvárásoknak / tévhiteknek / csodamódszereknek / a szüleinknek / a félelmeinknek / a programnak / a tervnek és olyan stratégiákat választunk, hogy elérjük a célunkat, amely hosszútávon nem a célunhoz vezet, hanem egyre távolabb tőle. Vagy azért használunk hibás stratégiákat, mert ezt tanultuk, vagy azért, mert nem reális elvárásaink vannak a gyermekünk viselkedésével szemben. Lássunk egy nagyon gyakori példát:

  1. Nem tudjuk, hogy a csecsemőtől nem várhatjuk el, hogy megnyugodjon egyedül, vagy elaludjon egyedül. Az önmeggyugtatás képessége agyi funkciók beéréséhez kötött, amely három-négy éves korig még nem működik, ennél fogva a csecsemőnek és a kisgyermeknek külső segítségre van szüksége a megnyugváshoz és az elalváshoz.
  2. Nem tudjuk, hogy a csecsemő sírása másként hat a fejlődésére, ha ölben, testkontaktusban sír, és egészen más hormonhatások érvényesülnek, ha egyedül sír egy kiságyban. A testkontaktusban síró csecsemő kortizolszintje alacsonyan marad, a stresszhatás minimális, és megszűnik, amint sikerül orvosolni a sírás okát, vagy a csecsemő rá nem hangolódik a megnyugtató testközelségre, és ez által megnyugszik.
  • Az egyedül síró csecsemőnek halálfélelme van, folyamatosan pánikot él át. A magas stresszhormonszintje azt mutatja, hogy tartósan erős stresszt él át, amely negatívan befolyásolja az agyi fejlődését, és a kiegyensúlyozott lelki érését. A vizsgálatokból kiderült, hogy a kortizolszint ezekben az esetekben akkor is órákig magasan marad, ha már a csecsemő nem sír, vagy már elaludt.
  • Ha nem ismerjük ezeket a folyamatokat, akkor érthető, hogy felcsillan a szemünk, amikor hosszú hetek/hónapok kialvatlansága után valaki azt mondja nekünk, hogy „ez a csodamódszer majd megtanítja a babádat aludni, és végre pihenhettek, majd meglátod!”
  • Az alvástréningek a tanult tehetetlenséget tanítják meg a kisbabának, nem pedig azt, hogyan nyugodjon meg, és aludjon el egyedül. Ezt bizonyítja, hogy a gyermek kortizolszintje elalvás után is magasan marad! Tehát nem nyugodott meg, csak beletörődött, hogy a szükségleteire nem érkezik pozitív válasz. Gondoljunk csak az árvaházak sírí csendjére. Nem azért van ott síri csend, mert azoknak a drága gyermekeknek nincsenek szükségletei, igényei, hanem azért, mert megtanulták, hogy senkitől sem várhatnak segítséget. Már nem is próbálkoznak.

Wendy Middlemiss, az Észak Texasi Egyetem kutatója így magyarázza: „Bár a csecsemők nem mutatták viselkedésbeli jelét, hogy szorongást vagy fájdalmat éreznének (el)alvás közben, a kortizolszint mérésből az derül ki, hogy továbbra is magas szintű élettani szorongást éltek át. Vagyis a kisbabákban dúló feszültség külső jeleit az alvástréning elnyomta. Azonban a stresszállapot további fennállása arra utal, hogy a csecsemők nem tanulták meg, hogyan győzzék le egyedül a stressz- és diszkomfortérzésüket.”

  • Az alvástréninek utóhatásai: a gyermek beletörődik abba, hogy egyedül kell elaludnia. A kortizolszintje továbbra is magasan marad. A legtöbb család a későbbi években arról számol be, hogy az éjszakai ébredések visszatérnek, és sokszor kiterjednek a nagyobb gyermekkorra is, amikor már élettanilag képes lenne egyedül megnyugodni és elaludni (ám a szorongása és félelme nem engedi). A tanult tehetetlenség mentális állapota megfigyelhető a gyermeken más körülmények között is: nem bízik a környezetében, nem bízik magában, negatív feltételezései vannak arról, ami történni fog, ha próbálkozik, vagy tudja mit kéne tennie, mégsem teszi.

A tanult tehetetlenséget természetesen nem csak alvástréniggel kondicionálhatjuk.

A gyerekek (és felnőttek) csecsemő korultól fogva információkat gyűjtenek a külvilágról, és ezekből következtetéseket vonnak le: mások vilelkedéséről, arról, hogy a külvilág biztonságos-e, biztató-e, elfogadó-e, arról, hogy mit kell tenniük a szükségeleik kielégítése érdekében. Néha ezek a következtetések hibásak, néha nem építő, hatékony viselkedésformákat vesznek fel a szükségleteik kielégítésére. Mint, ahogy mi magunk is maradhattunk gyermekkori téves következtetésekkel és hibás viselkedésekkel.

A Pozitív Fegyelmezés szemléletében megtalálhatjuk a mankót, hogy magunkat is újrahuzalozzuk, és a gyermekünk neveléséven hosszútávon is működő és hatékony eszközöket kezdjünk el használni. Soha nem túl késő változtatni. Soha nem túl késő kilépni a tanult tehetetlenségből, és megtenni, amire eddig képtelenek voltunk.

Szerző: Bruncsák Anna

Források:

https://www.dailymail.co.uk/health/article-2149060/Babies-left-unhappy-hours-stress-hormone-remains-high.html

Seligman, M. E. (1972). Learned helplessness. Annual review of medicine, 23(1), 407-412.